Diana, csak boldog akart lenni…

Komfortos nappalink, komfortos kanapéján újabb időutazásra indultam, bár most nem röpültem olyan messzire, viszont az időkereke szinte sokkolóan állt meg 1997-ben. Székhelyem ezúttal is a „Brit Birodalom”, de már nem Viktória királynővel teázom, hanem Diana hercegnő képzeletbeli útitársa vagyok. Rég ért ekkora arcon csapás, és rég sirattam meg ennyire könyvet. Már megint a mosolyok mögötti képmutatás, már megint ez a színlelt öröm. Parádézunk, meg boldogságot színlelünk az egész világ előtt, közben úgy „utáljuk” egymást, hogy azt szavakkal alig lehet kifejezni – eléggé kisarkítva, de fedi a valóságot – és mindenhonnan fröcsög a rosszindulat. A paparazzók sunyi képei, amint azt is megörökítik, hogy Lady Di kifújja az orrát, és jól eladják valami pletyka lapnak, ahol irtó nagy marhaságot kanyarítanak köré. „Diana újra Károly miatt sír. Hát meddig lehet még alázni egy nőt?” vagy valami ilyesmi. Hihetetlen, hogy mennyire mélyre képesek süllyedni emberek, akik sztár újságírónak tartják magukat. De jól tudjuk „Show must go on” és a „biznisz az biznisz”. Ilyen volt ez a ’90-es évek. Diana volt a legtöbbet fotózott híresség – mai szóval az első celeb – és mindenki róla írt. Jót, rosszat, igazat, hazugságot. Gyakorlatilag bármit, és az újságot olvasók meg mohón szívták magukba az információkat. 

Felismerések

Igazándiból nagyon nehéz elmondani ezt az összetett érzést, amit Antonio Caprarica: Diana utolsó nyara című könyve keltett bennem. Nem az zaklatott fel igazán, hogy meghaltak. Hiszen tudtam mi történt, tudtam mi lesz a könyv vége. Engem az bántott nagyon, és töltött el szomorúsággal, ahogyan meghaltak. Ittas sofőr, rohanás, szervezetlenség, nulla biztonság, meg az üldöző fotósok. Annyira romlott, gátlástalan emberek voltak, akik a lelküket is eladták az ördögnek, csak hogy fotót készítsenek Lady Di-ről, miközben utazik a merciben, majd pedig fekszik az autó roncsai között, sérült és elhunyt társaival körülvéve. Tulajdonképp pofátlanságukkal a szó legszorosabb értelmében véve a halálba üldözték őket, és még segítséget is csak későn hívtak. Azon civakodtak, hogy ki mennyi fotót készített, és menjen már arrébb a másik… De most komolyan, tényleg létezik ez a fajta szezáncióéhség, és versengés, hogy ki adja el előbb a képet az újságnak? Ez olyan kiábrándító. Már megint kiábrándultam az emberiségből. Végül persze hiába a sok fotó, egyetlen egy újság sem volt hajlandó leközölni. Maradt nekik emlékül a hajsza, és a fotó a vitrinben… 

Az élő Diana a címlapon a dupláját érte minden más címlapnál. A halott Diana a duplájának a dupláját éri.” – gusztustalan igazság. 

11 éves voltam amikor történt a baleset. Emlékszem, ahogy tele volt a hírrel a televízió, a rádió, az újságok, minden. Egy világ omlott össze, és siratta a Hercegnőt, akinek a válása után ezt az egy címet hagyták meg. Akkor is, és ma is úgy emlékszik rá a világ, hogy a jóságos Diana, aki harcmezőkön sétál, küzd a taposóaknák felszámolásáért. Teréz Anyával találkozik, próbál segíteni a „világ baján”, adományokat gyűjt, jótékonykodik. Beteg, árva gyermekeket látogat, olyan emberekkel találkozik, akit „széttépett” egy taposóakna, és mindenkihez volt egy kedves szava. A haldoklók angyalnak vélték. Nagyjából én ezekre emlékszem, ahogy az író is. Ezek mind megjelennek a könyvben is. Hozzánk nem jutottak el a Károly herceggel vívott csaták hírei, televíziós szópárbajok. Az persze igen, hogy elváltak. De 11 éves voltam, a emlékeimben a jósága él, arra már nem emlékszem, hogy a szeretőket is emlegették-e vagy sem. Bár biztosan, úgy nagyobb a hírérték, több volt a beszédtéma, így mindenki a hercegi pár dolgával foglalkozott…  

„Ne aggódj mama. Egy nap, amikor király leszek, visszaadom neked a címedet.” – Vilmos herceg

A könyv és én

Alig 190 oldalnyi a történet, amely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2018-ban. Ezúton szeretném megköszönni a Kiadónak a felajánlást, és a lehetőséget, hogy olvassak és írjak a „Szomorú Hercegnőről”, ahogy a franciák hívták Dianat. A történet enyhe kaotikussága miatt nehezen haladtam vele. Nem mellesleg, mint kezdő Diana olvasó, száraz tényszerűségével, rengeteg szereplőjével, dátumával kissé sokkolóan hatott. Mondjuk úgy mellbevágó érzés volt. A történet lendületessége, kuszasága, tökéletesen jól jellemzi az események menetét, Diana és Dodi lelkiállapotát. Őszinte leszek, egy darabig hihetetlen nagy csalódások értek, sorra dőltek le a Diana oltárok előttem. Sőt egyenesen azt éreztem, hogy az író szándékosan dönti le ezeket az oltárokat. Mintha szándékosan akarná rossz színben feltüntetni Lady Di-t. Én mint naiv lányka, azt hittem, hogy csak Dodi volt az egyetlen szerető, a boldogság kulcsa, de egész takaros kis listát kaptam… Meg a többi olyan dolog, amitől leesett az állam, kuruzslók végeláthatatlan sora, teljes fogalmatlanság a mindennapokról, a pénzről, a számlákról, meg úgy egyáltalán sok mindenről. Erről nem ő tehet, hiszen ebben a gazdagok tökéletes burkában nevelkedett, élt, sosem szorult rá arra, hogy azt számolgassa mennyi pénz van a zsebében. Még ki sem gondolta mit akart, már meg is volt. Arany és gyémánt ékszerek, Versace kollekciók. De aztán egyik pillanatról a másikra visszaült Diana hercegnő a képzeletbeli piedesztál tetejére. Azt hiszem maga az író, Antonio Caprarica is így tervezte, megrengeti a falakat, ledönt néhány sziklát, hogy tisztán lássuk Őt, Dianat. Csalódjunk benne egy kicsit vagy nagyot, hogy végül a benne lakó jóság visszaemelje őt oda ahová való. Hiszen mindenki emlékében így él, Diana a jóságos.

Ez a barátnők, szemtanúk, testőrök, kuruzslók visszaemlékezése nyomán, hatósági vizsgálatok alapján rekonstruált történet amilyen szép, olyan szomorú is. A boldogság romjait hordja össze. – kiadói ajánlás

Jó olvasást!