Komfortzónán innen, komfortzónán túl, avagy Zsákos Bilbó színrelép

J.R.R. Tolkien: A Hobbit

Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit” – írta le a legenda szerint Tolkien nyolcvanhét éve dolgozatjavítás közben egy üres oldalra. Tolkien az 1920-as években kezdett el mesélni a gyerekeinek, ezekből a történetekből több meg is jelent, majd nekilátott egy meseregény megírásának egy kis Hobbitról. Ennek kéziratát 1936 őszén adta le kiadójának, ami 1937.09.21-én jelent meg. Pontosan 83 évvel ezelőtt, és azonnal óriási sikert aratott. Kedves Olvasók fogadjátok szeretettel a kis hobbit, Zsákos Bilbó meséjét.

Szóban forgó Zsákos Úr, igen szép és nyugodt életet élt, olyat, ahol nincsenek kalandok, és nem történik semmi váratlan… Egészen addig, amíg Gandalf a mágus, egy kellemes tavaszi reggelen, meghitt pipázás közben Jó reggelt! nem kíván. Melyet egy igen “kellemetlen” beszélgetés követ. Aztán mire észbe kap 13 törp lármázik, koszol, és fosztja ki a kamráját, és lakik jól az ő kárára. Végül mire mindenre ráeszmél, már úton is van Ereborba, a Magányos hegyhez, hogy a hajdani Hegymély Királyának elorzott kincsét visszaszerezze Smaugtól, a sárkánytól.

 De ne szaladjunk ennyire előre. Derítsünk fényt, kik is valójában a hobbitok? Félszerzetek. Alacsonyak. Kicsit köpcösek, kicsit hegyes a fülük, szőrös a talpuk, derűs mosolygós arcuk van, és mindig jókedvűek. Kedvelik a lakomákat, tartanak is belőle úgy napi hatot, a dalokat, és a jó pipadohányt, a lápatoroki pipadohányt. Békés természetűek, és nyugodt vidéki életet élnek. Na és most gondoljatok bele, ebből a kellemes nyugalmas életből kiszakadva csöppent bele a mi Bilbó barátunk egy kaland közepébe. Egy kalandba, ami kellemetlen is volt, és mint “betörési szakértő” kellett részt vennie benne. Nyugodalmas Zsákos természetét majd felvetette a düh, de valahogy a régen szunnyadó habókos, kalandor Tukvér felülkerekedett… Igazi vezére lett a törpöknek, saját maga legnagyobb meglepetésére. Hiszen okos volt ő, jól vágott az esze, leleményes volt, és nagyon halkan tudott osonni, erre Gandalf is felhívta a törpök figyelmét, és többször kiderült, hogy óriási áldás. Nem mellesleg, akinek varázsgyűrűje is van, az igazán szerencsés…

Kedves Olvasóim, gondoljunk csak bele, jönne most egy rég elfeledett ismerős, és kiszakítana minket addigi életünkből. Hogyan viselkednénk komfortzónánkon kívül? Mi is egyszerűen lóra pattannánk, és belevetnénk magunkat a kalandba? Nem, nem hiszem. Nem mindenki kalandor típus ám. Bár otthon a kanapén álmodozunk, gondolatban szárnyalunk, bejárjuk a világot, tettre késznek érezzük magunkat, és azt mondjuk ez igen, itt az idő! Megtesszük? Elképzeljük, itt hagyunk mindent, mert most elég volt, és betelt a pohár, mert nem bírjuk, sok a munka, sok a mindenség, sok az élet, mert változásra van szükségünk. Megtesszük? Dehogy tesszük. Az emberek nagy része nem teszi meg. Bosszankodunk, morgunk, mérgelődünk, aztán mérlegelünk, számba vesszük, mi az oka, hogy maradnunk kell. Miért olyan nehéz kijönni a komfortzónánk bástyái mögül? A megszokás teszi, a kényelem, a félelem, félelem magunktól, mert megijedünk, hogy tudnánk bátrak is lenni. Talán ezért is olvasunk sokat. Beülünk komfortos nappalink, komfortos fotelébe, kezünkbe vesszük valamelyik könyvünket, és már is ott vagyunk ahol csak akarunk, hiszen határ a csillagos ég, és azon is túl. 

Na de kanyarodjunk vissza történetünkhöz. egyenlőre az még nem derült ki, hogy ki a 13 törp? Tölgypajzsos Thorin és Társasága, akik arra voltak hivatottak, hogy a hajdani Erebor kincsét visszaszerezzék, a Rettenetestől, Smaugtól a sárkánytól. Tölgypajzsos Thorin, a feledésbe merült Hegymély Király, Thrór unokája, akiket a még törpöknél is becsvágyóbb Smaug üldözött el. De milyenek is a törpök?

“Lényegében tehát erről van szó: a törpök nem hősök, hanem számító lények, akik igencsak tisztában vannak a pénz értékével, akad köztük álnok és hitszegő és rossz fajzat is, mások viszont nem ilyenek, hanem tisztességes népek, mint például Thorin és Társai …” – Tolkien

Nos ilyenek a törpök… De a sok morgás, dünnyögés és károgás ellenére, tisztelték és becsülték Bilbót bátorságáért, segített nekik, pedig neki aztán nem is lett volna rá oka. Minden morgásuk, és zsémbeskedésük ellenére, irigyelték Zsákos urat azért, mert neki volt otthona, volt hová hazamennie. A törpöknek volt múltja, nem is akármilyen. Jelenük? Az már annál kevesebb, bujkáltak, és vándoroltak a világban hontalanul. Jövőjük? A jövőjük csak egy álom, mert minden reményük ebben az akcióban volt. Remény arra, hogy ezután a lehetetlen vállalkozás után jobb lesz, és régi dicsőségük visszaáll. Végtelenül bátrak voltak a törpök, mert neki indulni a világba 13-an egy sárkány ellen, na ez, ez bátorság, vakmerőség.

Útjuk mindenféle csodás, veszélyes és zord helyeken haladt keresztül. A Megye dimbes-dombos vidékéről megindultak Elrond Úr házába, hogy a rejtélyes törp térképet megfejtsék. Völgyzugolyból a Ködhegységen át haladtak tovább, és akaratlanul is megjárták a koboldok sötét alagútjait, ahol Zsákos Bilbó majdnem elveszett, és mint egy teljesen új hobbit tért vissza, aki megtalálta a bátorságát, a leleményességét, és a szerencséjét is. Utóbbit egy gyűrűben, amely addigra már évezredek óta feledésbe merült. Senki sem tudta, hogy önálló akarattal bír, senki nem tudta, hogy az az „Egy gyűrű mind fölött”… Bakacsinerdőbe Beorn házán keresztül vezetett útjuk, és annak rémisztő sötétsége sem tudta megállítani Thorint és csapatát, rengeteg pókjával és elvarázsolt patakjával együtt sem. Egyedül az rémisztette meg őket, hogy Gandalf elhagyta a társaságot. Végül a tóvárosi emberek segítségének köszönhetően eljutottak a Hegyhez. Kalandjuk végjátéka következett…

De milyen végjáték volt ez? A törpök vártak csak vártak. Dünnyögtek és morogtak. És mit tett addig Bilbó? Felhúzta a gyűrűt, és leosont megnézni mi vár rájuk az alagút végén. Felderített, és körbeszaglászott, de nem ő volt az egyetlen, aki figyelt.

“Már éppen lelépett volna a padlóra, amikor megpillantotta a Smaug petyhüdt bal szemhéja alól feléje lövellő vékony, átható fénysugarat. Csak színlelte az alvást! Az alagút bejáratát figyelte!” – Tolkien

És hogy mi lett mindennek a vége? A kémlelésnek a leselkedésnek? Felbőszítették a sárkányt, aki a betolakodók miatt mindenkin bosszút állt, aki élt és mozgott. Végül a tóvárosi Bard, aki a suhatagi Girion leszármazottja volt, véget vetett Smaug utolsó tombolásának. Thorin és Társasága ebből mit sem sejtett, mert bent kuporogtak a hegyben. Ültek és vártak. Vártak Bilbóra, és mikor megbizonyosodtak, hogy a sárkánynak nyoma veszett, „boldogan” mentek le a kincsek közé. Hogy mi történt addig odakint? ÓÓÓ a népek nagyon kapzsik. Emberek, tündék, törpök és orkok gyűltek a hegyhez. Mondhatnám azt is, hogy ott volt mindenki aki számít, hiszen valamilyen indokkal mindenki követelte a részét az aranyból. Volt, aki elégtételre vágyott, míg mások elhullott törp fejekre. De mindenki kincsekre, és aranyra. Nagy csatát vívtak a hegynél…Vajon volt értelem ennek a háborúnak? A törpök aranyáért sokan odavesztek. Smaug elpusztult. A Tóvárosiak földönfutóvá váltak. Végül a Durin fiai is kivesztek a világból. De előkerült valami, aminek sosem lett volna szabad feledésbe merülnie…ez a kaland végül valami sokkal nagyobb, egész világot érintő folyamatot indított el. 

Zsákos Bilbó kalandja nem csak mese a törpök irdatlan mennyiségű aranyáról, amin egy sárkány kotlik. Megtanít minket hinni önmagunkban. A bátorság ott él bennünk, csak elő kell csalogatni. És ehhez mi kell? Egy kis akarat, rég elfeledett kalandvágyunk, egy mágus, néhány törp, és csöppnyi hóbortos „Tukvér”.  Meg kell tanulnunk felállni komfortos nappalink komfortos foteléből, és egyszerűen ki kell lépni az ajtón. De jól vigyázzunk, hogy hová lépünk…

„Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.” – Tolkien (Gyűrűk Ura)