Saul Austerlitz: A Jóbarátok-generáció

A jó öreg 90-es évekre ma már nosztalgiával tekintünk vissza és olykor nagyon jókat nevetünk azokon a trendeken, amiket akkoriban véresen komolyan vettünk. A 90-es évek korszakalkotó volt, legalábbis annak a generációnak, amelyik akkoriban bontogatta szárnyait, kereste önmagát, próbálta definiálni céljait, lázadó harcban állt a környezetével és a világot mindenképpen meg akarta váltani. A szerelmet csak hírből ismerte, de vágyott rá minden porcikájával. A barátait tekintette családjának, a szülők pedig kezdtek átcsúszni a „ciki” kategóriába. Akik számolták vissza a napokat, hónapokat, mikor válnak nagykorúvá és élhetik a független, önálló életüket. Karrierre vágytak, saját lakásra, kocsira és fogalmuk sem volt róla, mi a boldogság valódi mértékegysége, de azt minden sejtjükben érezték, hogy valami nagyszerű és megismételhetetlen vár rájuk. Nem véletlen tehát, hogy ez a generáció nagyon is nyitott volt egy olyan szitkom iránt, ami nem csak megnevettet, de elképesztő hitelességgel tudja szembesíteni nézőit saját magukkal.

„Randi vagy nem randi, ez itt a kérdés”

Mindig is az volt az érzésem a Jóbarátok első részeit illetően, hogy a szerkesztők is valami hasonló identitáskeresésben voltak, mint a célközönség. Az epizódok és a karakterek kicsit kiforratlanok, ugyanakkor nagyon erős megfelelési kényszer is érződik mind a színészeken, mind a képernyőre vitt szituációkon. Austerlitz nagyon jól leírja a 90-es évek Hollywood-ját annak minden – olykor kielégíthetetlen – igényével, az írói pálya nehézségeivel és egy-egy sorozat pilotepizódig való felfuttatásának buktatóival. Hogy mennyi mindenen múlik egy televíziós termék sikere, azt a nézők még csak nem is sejthetik, a minden szögből jól megcsiszolt késztermék valójában csak a folyamat utolsó 22 perce csupán. Ha egy ötlet kipattan, rengeteg szűrőn kell sikeresen átevickélni vele, de még az sem jelent megnyugtató sikert, ha a leendő sorozat engedélyt kap a szereplőválogatásra. Hogy az elméleti munka lenyomata meg tudjon jelenni a képernyőn, olyan emberek bevonására is szükség van, akik az ötleten teljesen kívül állnak. Producerek, rendezők és persze a színészek, akik múlttal és/vagy a fényes jövő reményével érkeznek, tapasztaltak vagy épp teljesen tapasztalatlanok, és akiknek érezniük kell a rájuk osztott szerepet, különben az egész merev és hiteltelen lesz a közönség számára.

Marta Kauffman és David Crane között régi barátság szövődött és írópárosként kimondottan jól tudtak együttműködni. Ez egy nagyon fontos összetevője a közös munka sikerének, de még mindig nem elég. A 94-es évadra várt anyagokkal szemben sok elvárást támasztottak a televízótársaságok: legyenek egyediek, szórakoztatóak, de mégis alkalmazkodjanak bizonyos tévés trendekhez. Ilyen keretek között nehéz a szárnyaló kreativitást szabadjára engedni, a Kauffman-Crane párosnak valahogy mégis sikerült. Nem tudni, mi lehetett a titka a hat jóbarát történetének, hiszen akkoriban sok hasonló tematikájú sorozat futott. Austerlitz arra világít rá, hogy talán

pont az volt a különlegessége, hogy semmi különlegeset nem akart letolni a nézők torkán.

Egyszerűen csak a new york-i fiatalok életének tűpontos mását vitték képernyőre, lenyűgöző sikerrel. Mintha a Jóbarátok mindenáron meg akart volna születni, az akadályok szinte maguktól álltak félre és adtak teret a szitkom berobbanásának. Austerlitz úgy fogalmazott, a színeszek között hihetetlen volt a kémia, de ugyanez az összhang jellemezte a stáb egészét is, amelynek tagjai egyenlően és teljes emberként vettek részt a folyamatban. A Jóbarátok aztán olyannyira jól összeállt, hogy szinte önálló életre kelt, magától formálódott és saját erőből meg tudott kapaszkodni Hollywood nagyon is meredek lejtőin.

A könyvben sorra vehetjük mind a tíz évad háttérmunkájának fontos állomásait, az írószoba hangulatát, a magánélet és az írói pálya összeegyeztethetetlenségét, a közös munka olykor üdítő, máskor viszont rettenetesen nyomasztó allűrjeit. Mivel a Jóbarátokat élőközönség előtt vették fel, a szerzőkön gubbasztó nyomás leginkább a már kész forgatókönyvvel bíró epizódok rögzítése során csúcsosodott ki. A forgatókönyvek viszont jól formálható gyurmaként jártak kézről kézre és nyerték el végső formájukat. Nem voltak megdönthetetlen szabályok, amikhez az íróknak mindenáron ragaszkodniuk kellett volna. Ha jött egy ötlet, az mindenkihez eljutott, ahhoz mindenkinek köze volt. Finomítani, csiszolni nem sokszor kellett, mert a poénok vagy ültek vagy nem, és ha az utóbbi, az ötlet egyenesen a kukában landolt. A 90-es évek közepén még nem kellett túl sok fronton megfelelni. Igaz, már akkoriban kritika érte a sorozat készítőit, hogy nem fektetnek elég energiát az etnikai sokszínűség bemutatására, de

a Jóbarátok sikere látványos volt a multikulturális jegyek nélkül is.

Hamar nagyon magabiztossá váltak az írók és a rendezők, sőt, a színészek is, így nagyjából az első éved közepére kiderült, ez egy tökéletes első randi, ami után mindegyik fél vágyik a folytatásra.

Ki lett volna, ha…?

• 

• 

• 

„… aztán öblítsd újra, ahogy kell!”

Természetesen a Jóbarátoknak is újra kellett definiálnia magát az évek során. Rengeteg olyan esemény történt akár a szereplők magánéletében, akár a mindennapokban, amelyek alkalmazkodást követeltek. Habár a Jóbarátok megteremtette a televíziózás új trendjét, újat alkotott például a munkahelyi bántalmazás fogalmi körében, ámbár ez az új épp a bántalmazás legitimitásához nyújtott precedenst. Az évek és azok során felhalmozott sikerek egyre több lehetőséggel kecsegtettek, amelyeket az írók olykor nagyon is ügyetlenül, sőt rosszul használtak ki, és ezek a korántsem nézőbarát húzások a mai napig körüllengik a sorozat egészét.

Az is világosan látszik, hogy a Jóbarátok

ma már nem kerülne adásba új sorozatként vagy legalábbis nem ebben a formájában.

A píszí fénykorában a Chandler transzszexuális apját övező cselekményszál petíciók hadát inditaná jobb esetben csak a sorozat azonnali betiltásáért, súlyosabb esetben a készítők jogi felelősségének vizsgálatáert. Hogy az írók részéről semmilyen szinten nem volt cél a kirekesztés propagálása, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a már-már kultikussá fejlődő leszbikus cselekményszál, amiért az írók erős konzervatív kritikákat kaptak még a 90-es években. Kauffman és Crane azonban nem pusztán bemutatott egy homoszexuális viszonyt, de nagyon jó érzékkel tapintott rá a heteroszexuálisokra olyannyira jellemző tipródó kielégítetlenségre és sebezhetőségére. Tették mindezt viccel tálalva, öniróniával körítve és őszinteséggel fűszerezve. Tökéletes lett az összhang és bár a transzszexuális vonal igencsak homofóbra sikerült, Chandler apjának karaktere a sorozat és a Jóbarátok-család kikezdhetetlen részévé vált.

Sokszor el kellett gondolkodniuk az íróknak azon is, hogy lehetne felfrissíteni a sztorit. Hogy lehetne kicsit újraöblíteni ezt a masszív anyagot és fenntartani a folyamatos érdeklődést. Többnyire mindig sikerült. A Ross és Rachel által képviselt szenvedélyes szerelemi szál mellé például felfuttattak egy kiegyensúlyozott, kölcsönös elfogadáson alapuló másik szerelmi vonalat, Chandler és Monica kapcsolatát. És bár ez egy nagyon ütős és a sorozat egészére kiható változás volt, az írók bátran belevágtak, hiszen életben akarták tartani a történetet és a közönség érdeklődését. Kockázatot vállaltak, de az ötödik évadra már könnyű szerrel vállalhattak is. A közönség pedig mindig azt kapta, amit várt: váratlanul bekövetkező, megoldásra váró élethelyzeteket, amik megnevettetnek és fejlődésre ösztönöznek. Így lehetett minden egyes fő- és mellékszálat frissen és üdén tartani a zárórész utolsó pillanatáig, amit lehetetlen könnyek nélkül végignézni.

Ki lett volna, ha…?

• 

• 

• 

Én és a könyv

Nem álltam neki jó szívvel. Veszélyforrásként tekintettem a kulisszák megismerésére, mert az évtizedes rajongás volt a tét. Megismerni a Jóbarátokat a valóság, a realitás fényében nagyon is kiábrándító lehet, hiszen épp az biztosította a sorozat könnyűségét, hogy bármikor kikapcsolhattuk, így aztán soha nem akartuk kikapcsolni. Attól tartottam, ha megkapom a plusz információkat, azok olyan mellékzöngéi lehetnek a látottaknak és hallottaknak, hogy az egész addigi képzetet boríthatja… Szerencsés esetben viszont erősítheti. A Jóbarátok-generáció viszont

valamiért nem gyakorolt rám hatást.

Történhetett ez azért, mert a könyv írója kellő objektivitással tárta fel a Jóbarátok-titkot, de történhetett az is, hogy egyszerűen nincs titok. Ma már mindent tudunk a sorozatról, a könyv pedig átfogó megerősítése az eddig is jól ismert körülményeknek. Nagy megkönnyebbülésemre bőven felül tudtam kerekedni az imént említett félelmeimen, hiszen a könyv több ponton is téved vagy nem pontosan idéz (ezt egy ízig-vérig Jóbarátok-rajongó azonnal kiszúrja), ugyanakkor jó kis kóstolót ad a magyar szinkron által elfedett poénok ízvilágából, habár az eredeti szinkron nyújtotta szórakozás töredékét sem tudja visszaadni. Számomra nem teljesen világos az sem, hogy kinek szól a könyv. Nagyon sokat elvisz az egyes epizódok részletes leírása, ami a rajongók számára érdektelen részletek, akik pedig nem ismerik a sorozatot, biztosan nem a leíró jellegű elbeszélések alapján fognak belevágni. Emellett feltűnően sok az ismétlés a könyvben, ami sokszor teszi vontatottá, ám tagadhatatlan előnye, hogy megerősíti a tényt:

a Jóbarátok véget ért, a folytatásra pedig valószínűleg senki sem kíváncsi.

Ahonnan indult a sorozat és ahová fejlődött, kerek egészet ad. Nem ugyanazt kapnánk Monica és Chandler ikres mindennapjainak bemutatásától, amit várnánk és valószínűleg Ross és Rachel állandó vívódása is agyunkra menne. Phoebe mint „kispolgári” feleség és anya? Ugyan már! Joey pedig bizonyította, hogy az ő személyes utóélete érdektelen a nézők számára.

A könyv tehát erősen egyszer olvasós, habár nehezen felejthető, hiszen az olvasottak örökre hozzátapadnak a képernyőn megjelenített eseményekhez. Nyugalom! Akik jól ismerik a Jóbarátokat, azok számára ez biztosan nem fog kellemetlenséget okozni, hiszen a könyv valójában semmi mellbevágóról nem ad számot. Rajongóknak tehát kötelező darab, mindenki más biztosan talál számára sokkal érdekesebb olvasmányt is a polcon.