Colin Firth trónra lép

Eget-földet rengető beszédet nem egyszerű mondani. Eget-földet rengető beszédre születni kell. Meg kell szólítani a népet, szívvel lélekkel kell hinni abban amit mondunk, és akkor meghallanak minket, akkor figyelnek ránk. A tömeg magáénak érzi a mondandót, elhiszi, hogy ő is ezt akarja. Ilyen beszédek döntöttek a II. világháborúban milliók sorsáról. Ilyen beszédek hívtak életre eszméket, és ültették el a gyűlölet csíráját, hogy a másik nép rossz, a másik nép gonosz, ellenünk tör. Holott addig békében éltek egymás mellett. Ilyen beszédek adták tudtára a népnek, hogy valami ismét elkezdődött. A háború itt van, és búcsút kell venni a családtól, és menni kell a frontra, mert azt mondták ott jó lesz nekünk. Hősök leszünk, mert MI védjük meg a hazát, a nemzetet. De ez nem is beszéd, ez szónoklat. Erre születni kell. De mi van akkor, ha ez az emberből hiányzik? Semmi. De igazán valami, ha ez az ember egy király. Egy királynak tudnia kell beszélni, beszédet mondani, sőt szónoknak kellene lenni, egy vezérnek, aki megszólítja a népét. Lelket kell öntenie bele. De hogyan tudja ezt megtenni valaki, akinek nincs rendben a lelke? Hogyan tudja ezt megtenni valaki, akinek átszakíthatatlannak tűnő gátjai, félelmei vannak? Legyőzi önmagát. Hogy mi volt VI. György legsötétebb órája? Elmondani A király beszédét.

Kedves Olvasóim, egy újabb pazar filmélménnyel gazdagítalak benneteket. Hiszem azt, hogy vannak olyan filmek, amelyek valóban élményt adnak, amiktől igenis többek lehetünk. Amik hozzánk tesznek valamit, úgy ahogy a könyvek. Számomra ilyen film A király beszéde (The King’s speech) A forgatókönyvet David Seidler írta, aki szintén beszédhibával küzdött, és Thomas Hooper rendezésében 2010-ben jelent meg, hazánkban 2011-ben. Történelmi filmdráma, Colin Firth és Geoffrey Rush főszereplésével, amely VI. György brit király életére, és annak beszédhibájára fókuszál, mellékszálon, bár alig észrevehetően érintve a történelmi, háborús eseményeket. A film 4 Oscar-díjat nyert és 1 Golden Globe-díjat. A cím nem csak arra utal, hogy Colin Firth volt a főszereplő, hanem arra, hogy Colin Firth tényleg trónra lépett, hiszen brit színész lévén, azt gondolom egy ilyen szerep, több mint megtiszteltetés, Oscar-díjas alakítás volt, hihetetlen karakter megformálás. A film hátteréül plusz egy információ (VI. György, a jelenleg uralkodó Erzsébet királynő édesapja) amíg az Anyakirálynő élt, kérésére nem forgatták le a filmet.

Filmünk 1925-ben indul, helyszín pedig a ködös Anglia. V. György uralkodik. A londoni Wembleyben a Világkiállítás záróbeszédét kisebbik fiának, Albert York Hercegének kellene elmondania. Igen kellene… Kellene, de nem tud megszólalni. Dadog. Súlyos dadogással küzd, így a beszéde gyakorlatilag kudarcba fulladt. Emiatt tele van szorongással, tehetetlen dühvel, és lemond saját magáról is. Rengeteg próbálkozás, és szakember után, felesége, Erzsébet, felkereste Lionel Logue-ot, aki logopédus és beszédterapeuta. “Kapcsolatuk” nehezen, nagyon nehezen indul, végül Figaro házasságának és Hamletnek, és Lionel töretlen hitének köszönhetően Bertie elindul a rögös úton előre. Egy olyan úton, ami önmagunkba vetett hittel, reménnyel és sok sok légző- és tornagyakorlattal van kirakva, és ez az út oly törékeny, mint a kristály. Későbbiek folyamán Albert herceg egyre jobban megnyílik Lionelnek, és elárul olyan gyerekkori titkokat, traumákat, amelyek egész életében kísértik. (Ettől a nyíltságtól talán Albert herceg lepődik meg jobban, és nem Lionel.) De ne feledkezzünk meg a történelemről sem, hiszen ha a mindez, meg a dadogás nem lenne elég, ott van a La Manche csatorna másik oldalán Hitler is, aki tör előre, hogy az egész világot uralma alá hajtsa. (kép forrása: Pinterest)

Viszont arról az aprócska, „nyúlfarknyi” tényről se feledkezzünk meg, hogy Albert herceg nem akart király lenni. A nála sokkal talpra esettebb bátyja követte apjukat a trónon – aki 1936-ban elhunyt – VIII. Edvárd néven, aki így természetesen az Anglikán egyház feje is lett.  Eltökélt szándéka volt elvenni egy polgári származású amerikai, kétszeresen elvált nőt, Wallis Simpsont, ezzel persze megsértené az alkotmányt, és óriási botrányhoz vezetne. Végül lemondott. Lemondott a szerelem miatt, a szerelméért, lemondott, mert ezt kellett tennie. Ha nem lett volna elég gátlásos VI. György, akkor ez igazándiból csak rontott a helyzeten, hiszen így kötelező volt számára az, hogy beszédeket mondjon. Istentől valónak vesszük azt, hogy tudunk beszélni, ami egy csoda. Beszédet mondani nem egyszerű, viszont tanulható. Szónoknak pedig születni kell. VI. György nem lett szónok, de legyőzve önmagát el tudta mondani a beszédeit, és az emberek figyeltek rá, meghallgatták őt. 

Hogy mit adott nekem ez a film? Ismét megerősítette bennem azt, hogy az önmagunkba vetett hitnek megingathatatlannak kell lennie, hiszen csak így lehetünk képesek bármire. Így tudjuk legyőzni önmagunkat. Így tudunk túl jutni a legsötétebb óránkon. Így tudunk győzni. Hinnünk kell magunkban, hinnünk kell a másik emberben, aki segítő kezet nyújt. 

Azt gondolom, akkor másak voltak az emberek, még a királyok is, bár a körülmények is sokkal másabbak voltak. Mi már nem tudjuk, milyen az, amikor van egy királyunk és „alattvalók vagyunk”. Mi nem tudjuk, milyen az amikor azt halljuk, hogy vége a béke korszakának és ismét jön a háború. Hálás vagyok azért, hogy én „békebeli idők áldozata” vagyok, és nem tudom  milyen az amikor tankokkal lőnek, és repülőkről bombáznak. Így is sok helyen dúlnak háborúk még ma is. Örülök, hogy itt élek. Örülök, hogy nyugodtság vesz körül. Örülök, hogy a családom velem van, és nem kell attól rettegnem, hogy a király beszédét kell hallanom a rádióban. 

Jó film nézést.

Ui.: Ha valakit érdekel könyvben is a történet, akkor Peter Conradi és Mark Logue: A király beszéde című művét el tudja olvasni. 2010-ben jelent meg.