Jókai az iskolapadon túl

Most megjelenő írásunk apropója 1848. március 15-e, a forradalom és a szabadságharc kezdetének emlékezete. De nem csak erre a jeles napra emlékezünk, hanem 1848-49-es esztendőkre, valamint íróinkra, költőinkre, korunk nagyjaira, és azokra a hétköznapi hősökre, akik a vérüket és életüket adták a haza szabadságáért.

Az eredeti cikk 2019. szeptemberében jelent meg Piros tollából. Az ajánló változtatás nélkül az eredeti formában jelenik meg újra. Fogadjátok szeretettel. Zsuzsi.

Ha olvasás, akkor én az örök lázadó típust képviselem, aki a túl népszerű kortárs irodalmat ugyanúgy nem szíveli, mint a kötelező klasszikusokat. Pedig nyilván mindegyik lehet jó. Amikor a középiskolában Ottlik Géza könyvével foglalatoskodtak az osztálytársak, addig én Orwell Állatfarmját dolgoztam fel abszolút saját elhatározásból. És milyen jól tettem! Akkoriban nem éreztem az esetleges veszteségeimet, elvégre nem sok 16 éves mondhatja el magáról, hogy a kedvence a műfajban Orwell szatírája. El kellett azonban telnie újabb 16 évnek ahhoz, hogy szembesüljek a ténnyel: igenis ért veszteség az elszalasztott kötelezőkkel. Elhatároztam tehát, hogy utólag pótlom a lemaradásaim egy részét, és bár nem feltétlenül érzek több kedvet a kötelező olvasmányok iránt, a kíváncsiságom motiváló tényező ebben a folyamatban. A választottam pedig az örök klasszikus: Jókai Mór A kőszívű ember fiai c. regénye.

Folytatásos posztban fogom megosztani a tapasztalataimat mind a könyvről, mind az olvasás során szerzett benyomásaimról. Ha kíváncsiak vagytok az eredményre, tartsatok velem, velünk!

Vigyázz! Kész! Jókai!

Azzal a tudattal ébredtem az első napon, hogy végre, kicsit ráncba szedem az olvasói magatartásomat, hiszen egyetlen elhatározással rengeteg változást fogok beiktatni az életembe. Nem csak Jókai könyvével debütálok, de mivel már két hónapja dolgozom, a család és az olvasás összehangolásának kényes logisztikája ezennel kiegészült a munkával mint új típusú (nehezítő) tényezővel.

Fontos körülménynek tartom, hogy ezúttal e-könyv olvasón követem nyomon a könyvbéli eseményeket. Ez azért nem mindennapi, mert alapvetően nem nagyon komálom a kütyüt, de tagadhatatlan előnyei miatt nagyon jó dolognak tartom, főleg ha helyhiánnyal küzdünk a könyvespolcunkon. Elhatároztam azt is, hogy – szintén először életemben – a Magyar Elektronikus Könyvtár felületéről fogom letölteni a szóban forgó regényt – tudatosan kerülve a kétes eredetű pdf-példányok fogyasztását.

Erős kezdés, gyors fáradás

Már az első betűknél éreztem, hogy ez a kíváncsiság határozottan más, mint amikor egy szabadon választott könyvvel kapcsolatban érzem a késztetést a folytatásra. Tanulmányaimból kifolyólag a fő történéseket már tudom, így az izgalommal tarkított elvárásaim is teljesen más színezetet kapnak. Bevallom, furcsa érzés. Van bennem egy kis mélabú, hiszen úgy érzem magam, mint egy hosszútávfutó, aki előtt még rengeteg teljesítendő méter van, míg a versenytársai már rég ünnepelnek az eredményeiket ismerve. Ugyanakkor az a versenyző vagyok, aki nemrég épült fel egy lábtörésből, s így a felkészülési körülményei sem voltak ideálisak a teljesítéshez. De megcsinálja! Saját erőből, kőkemény elhatározással. Valahol e két érzelemnek a sajátos egyvelege alkot most bennem felszabadító örömöt.

A könyv 511 oldalas az e-könyv olvasómon. Az első etapban 70 oldalt olvastam, ami után rendesen elfáradtam, és elkezdtek gyötörni a kétségek: minek is olvasom én ezt? Mi a pontos célom? Úgy estem neki a könyvnek, hogy pótolni akarom a lemaradásomat. De valóban lemaradásban vagyok? Tényleg pótolnom kell ezt a művet irodalmi tudásbázisomban? Eltökéltem, hogy igen. Nagyon is jól emlékszem arra a 14 éves fruskára, aki az első fejezet záróképétől nem tudott szabadulni, és aki megfogadta, hogy egy betűvel sem olvas többet ebből a rémes könyvből. Ez a  közel 18 éves fogadalom ma már azonban teher, egy káros-kóros beidegződés, egy téves ítélet. Úgy érzem, tartozom annyival Jókainak és saját magamnak, hogy adok a kapcsolatnak egy újabb esélyt.

De van ám nekem egy kevésbé nyilvánvaló célom is.

Nem egy egyszerű regény, és oldalról oldalra felsejlenek bennem a közel húsz éves ellenérzéseim. Pedig Jókai fantasztikusan ír. Ezt legalább felismertem és elismertem az elmúlt napban, hiszen éveken át nem sikerült. A cselekmény rettenetesen kockás, határozott vonalvezetésű, szigorú, nem ismer kompromisszumokat. Ez mondjuk jó, szeretem, ha egy könyv írója vezeti az eseményeket és nem kíséri azokat. Amikor felülről tekint a szereplőire, mint egy ítélőbíró, de mégsem alkot véleményt. Vagy legalábbis nem közvetlenül és az olvasókat is belekényszerítve. Mint egy jó tanár, aki átadja a tudását, miközben sejteti a hitrendszerét is, de a direkt kinyilatkoztatást nem engedi meg magának.

Biztosan az én hiányosságom, hogy rengeteget szótárazok olvasás közben, hiszen sok olyan szó és kifejezés van a könyvben, amit nemes egyszerűséggel nem értek és a szövegkörnyezet sincs feltétlenül segítségemre. Ez határozottan visszatart, ugyanakkor azt erősíti bennem, hogy ez baráti ár azért a valódi értékért cserébe, amit Jókai könyvével magamévá tehetek. Nem hiszek abban a tézisben, hogy az olvasottság feltétlenül együtt jár a tudással, abban viszont biztos vagyok, hogy a sokat olvasott ember tájékozottabb, legyen szó megtörtént eseményekről, fikcióról, emberi érzelmekről, eszmékről vagy akár egy hétköznapi szituációról, aminek a feldolgozását eddig ismeretlen szemszögből ismerhet meg a könyvforgató. Jókai viszont az írok azon elit körének a betonbiztos tagja, akik értékes tudással is szolgálni tudnak regényeik által, hiszen részletgazdag korrajzot adnak nem sajnálva az emberi jellem pontos leírását. Ez a tudás hajt, és nyugodtan definiálhatom A kőszívű ember fiainak megismerésével kapcsolatos egyik jól meghatározható célomként is.

No, meg aztán az írói fortély, amivel Jókai betessékel minket az események helyszínéül szolgáló falak közé, leírhatatlan. Csodás, többször olvasandó, jól megízlelendő mondatokkal dolgozik. Minden mondatvégi írásjelet úgy nyomatékosíthatott, hogy abba a lúdtoll hegye csaknem beletört és ez a határozottság egyúttal bizonyíték is arra, hogy Jókai számára a tollforgatás éltető tevékenység lehetett.

„Ó, uram (..) Ne tekintsd, mi volt a halandó ember, de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged. Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait; számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik.”

Kötelezőkről kicsit másképp

A második napon a 170. oldalig jutottam. Nem űzöm eszeveszettül a betűket, mert nem tudom és nem is akarom. Jókait ízlelgetni kell. Ebben az ismerkedési rituáléban addig jutottunk, hogy lámpaoltás előtt Jókaival a kezemben bújok ágyba. Egy ágyban az ellenséggel? Dehogy. Jókai sokkal jobb fej, mint gondolnánk. Akkor miért nem szeretjük úgy általában?

A kötelező olvasmányok rendszere elavult és céltalan, a gyerekeket legfeljebb kényszeríti az olvasásra, de megszerettetni biztosan nem fogja velük…

Üres klisévé kezd érni a fenti megállapítás. A közhelyeket azért nem szeretjük, mert unalomig csűrve-csavarva fogalmazzák meg az alapvető igazságokat. Ahogy a fenti tézis is. Persze, nagy az igény a kötelező olvasmányok felülvizsgálatára és a pedagógusok ezt felismerve jobbnál jobb könyveket csempésznek az ajánlott könyvek közé, de minél többször kerül szóba Jókai mellőzésének igénye, annál inkább lesz egyre nyomasztóbb a jelenléte a kötelező olvasmányok között. Elkezdtem összeírni, hogy miért NEM való A kőszívű ember fiai egy 13 éves iskolásnak, de aztán megtorpantam, hiszen egy remek könyvről van szó, remek történetről, fantasztikus történelmi kitekintőről, korabeli romantikáról és hamisítatlan humorról. Miért is ne kéne egy ilyen olvasmányt megismernie a fiatalságnak?

1.) Az olvasás gyerekere gyakorolt pozitív hatásairól már nagyon sokszor szót ejtettünk a blogon, ezért hosszasan nem fejtem ki újra. Az viszont mindenképp fontos felismerés számomra, hogy egy iskolásnak, aki már maga olvas, egészen különleges élmény lehet a könyvforgatás, hiszen egyedül, elmélyülve tud alámerülni az eseményeknek. Egy kiskamasz életében ez egy meghatározó körülmény, a felnőtté érés folyamatának fontos állomása. A gondolatok elhalkulása, a felnőttek világából érkező, de még gyermekarcú problémák feldolgozása az olvasással előidézhető, a belső képalkotással a stressz könnyebben kezelhető. Az azonosulás a szereplőkkel, illetve az ő gondjaikkal szintén léleksegítő hatással bírhat.

2.) Ahogy már utaltam rá, Jókai nem csak az általános műveltség része, de a valódi, értékalapú tudás szószólója is. Minden bizonnyal ezért is vált az iskolások számára kötelezően elolvasandó regénnyé, hiszen A kőszívű ember fiai egy erős családtörténet által mutatja be a 19. századi magyar bel- és külpolitikai viszonyokat. Ami a tankönyvekben amúgy is tanulandó rész, az Jókai könyvében egy érdekes sztorit körülölelő körülmény. És ha már itt tartunk, sokkal könnyebben befogadható a történelmi tananyag egy érdekes sztoriba ágyazva.

3.) Lehet, hogy Jókai nyelvezete és stílusa már elavult. Lehet, hogy a 21. század gyermeke számára nehezen emészthető, lassabban feldolgozható, de egyre kevésbé gondolom azt, hogy ez tényleg baj. Az én generációm szülői korba lépett és már mi is jól látjuk a gyerekeinket manapság érő impulzusok kártékonyságát, a digitalizáció okozta veszteségeket, az értékrendbeli súlyos eltolódásokat. Ilyen körülmények között miért baj egy klasszikus, ám Jókai idejében nagyon is újító értékrend megismerése? Miért baj, ha a gyerek, aki a virtuális világban éli mindennapjait, kitekint ebből és részesévé válik egy lelassult, cizellált kifejezésmóddal tűzdelt, nagyon is valóságos alapokon nyugvó történetnek? Véleményem szerint ez nem baj, sőt, ez nagyon is üdvös.

4.) Jókai Mór azért is lehet a gyerekek fiatal felnőttek jó barátja, mert fantasztikus a humora és bővelkedik öniróniában. Jókai egyáltalán nem olyan szigorú pasas, mint amilyennek láttatják az iskolában. Sőt, nagyon is kezes az olvasóival szemben, egy igazi mesélő. Könyvében rengeteg a szereplő, eleve a három fiú három különböző szálat vonultat fel, s így mindenféle karakter helyet kap a könyvben. Jókat lehet derülni Richárd szarkazmusán, Jenő esetlenségén, Tallérossy Zebulon „hajlékonyságán”. És ugyanígy okulhatunk Ödön tartásából, Ridegváry önteltségéből vagy Leonin baráti önzetlenségéből.

Meg kell-e szeretnünk Jókait?

Nem kell, de érdemes. Persze, ízlés dolga, ki mit képes szeretni és miért, és ez épp így van az olvasmányokkal is. Esélyt azonban minden könyv, minden író érdemel. Jókai különösen, hisz nem kap lehetőséget megvédeni az álláspontját. Nem kap ingyenreklámot az interneten, nincs óriási (sőt, semekkora) hype körülötte. Nincsenek jól bevált marketingesei, akik már a borítóval képesek tízszer annyi példányt eladni az adott kötetből, mint amennyit pusztán a sztorival el lehetne. Van mindezek helyett nagyjából másfél évszázadnyi lemaradása, hiszen ott rekedt valahol a 19. század végén, egy meg- és elítélt korszakban, amit a 21. század már nem érez magáénak. Holott A kőszívű ember fiai tűpontos leírása a mi társadalmunknak is. Lehet, hogy túl sok a virtus, a szablya, a hétfejű sárkányhoz és a jutalmát elnyerő királyfihoz hasonló karakter, de épp eleget ad magunkból is: egy letűnt, de nyomát még mindig rajtunk hagyó társadalomból.

 „Nem az a vér aggódtat, ami kihull, hanem az a gyűlölet, ami kikel belőle.”