Stefánia, majdnem császárné

Stefánia belga királyi hercegné és Habsburg-Lotharingia Rudolf az Osztrák-Magyar Monarchia törónörökösének özvegye, előbb vétkes, majd „számkivetett”, egy életen át sértett asszony lírai emlékiratai. Ahogy korábban is fogalmaztam ebben a korban divat volt emlékiratokat papírra vetni.

Elárulom nektek, hogy ez az írásom nagyon nehezen született meg. No nem azért, mert elhagyott az ihlet, és utolért az alkotói válság. Egyszerűen azért, mert az elmúlt időszakban annyi könyvet olvastam a Habsburg családról, és a róluk szerzett információ egyszerűen túl csordult. Olvastam Erzsébet császárnéról, róla több könyvet is. Larisch Grófnéról, Rudolf trónörökösről, és most Stefániáról. Az objektív rálátás végett, meg mert kíváncsi is vagyok, nagyon sok mindennek utána olvastam. De még így is itt vár a polcon a könyv Ferenc Józsefről is, valamint testvéréről Miksáról, aki Mexikó császárra lett, kinek életéről keveset tudni, pedig élettörténete megrendítő, és még is alig hallani róla, hogy a „nagy császárnak” testvérei is voltak. Több könyv, több író, sok szemszög, és a rengeteg plusz információ. Az utóbbi pár napban próbáltam összefésülni az olvasottakat, és helyére tenni a mozaikokat, de rájöttem, hogy majdcsak lehetetlen. Így úgy döntöttem, hogy eltekintek a korábban olvasottaktól, és csak az adott könyvre koncentrálok. Mert hát hol az igazság? Az igazság relatív és nézőpont kérdése. Az igazság fondorlatos. Az igazság hajlítható. Az igazságot egy kicsit tudjuk a magunk képére formálni. Nem mellesleg az is fontos, melyik oldalon állunk a történetben. Itt van mindjárt Larisch Grófné esete, a császári pár meghallgatás nélkül, visszavonhatatlanul bűnösnek vélte. Ő magát ártatlannak gondolta, illetve áldozatnak. Sértett volt, és mérges, ami érződik is a könyvén. Szinte sütött a harag meg a düh. De persze nem lehet megvetni érte. Most pedig itt van nekünk Stefánia, aki hasonló cipőben járt, mint a Grófné, de ő szolid volt, és visszafogott. Szinte lírai. De az igazság mikor derülhet ki? Személy szerint azt gondolom, hogy vagy sírba viszi magával a jóember, már pedig a Habsburg család sok igazságot magával temetett. Vagy holtunk után mégis valami csalóka véletlen folytán napvilágot lát. Mert mindig marad valaki, aki tényleg úgy emlékszik a történtekre, ahogy az volt. Mindig marad egy igazmondó naplóbejegyzés, egy levél, ami arról árulkodik, hogy nem minden az, aminek látszik, illetve aminek le van írva. Következzen hát Stefánia, a majdnem császárné emlékirata.

 1935-ben 46 évvel Mayerling katasztrófája után még egy emlékirat napvilágot lát. Stefánia, ki született, mint belga királyi hercegnő, Rudolf trónörökös feleségeként élt és szenvedett 8 éven át. Áldozatnak érezte magát, de mégis hibáztatták a történtekért. Bűne: nem volt jó felesége a trónörökösnek. Nehéz is lett volna neki… Végül mindent hátrahagyva Lónyay Elemér mellett találta meg a végső boldogságát. Emlékiratait is neki ajánlja. 

 Az emlékeit 270 oldalon keresztül olvashatjuk, képekkel, levelekkel tarkítva, hét nagy fejezetre szétbontva. A végszót és a történelmi kiegészítéseket, pontosításokat Csorba Lászlónak köszönhetjük. A könyv egy névmutatóval zárul. Hazánkban 2017-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában. 

 Stefánia 1864-ben született Leakenben, II. Lipót belga király és Habsburg-Nádori Mária Henrietta harmadik gyermekeként. Minden luxust, és szülői szeretet nélkülöző sanyarú gyermekkora volt neki és testvéreinek. Roppant szigorral nevelték őket. Így Stefánia egész gyermekkorában vágyott, éhezett a szeretetre. Érzelmeit nem tudta, nem merte kimutatni, pedig minden gyötrelme ellenére nagyon szerette az édesanyját. A szülők gyermekeik irányába tanúsított érzelmi távolság, szöges ellentétben állt azzal, amit a népük felé sugároztak. A lakosság egyenesen rajongott az uralkodópárért, és családjáért. A királyné maga volt a megtestesült jóság. Karitatív volt, énekelt, zongorázott és hárfázott. Mindig ott segített, ahol csak tudott. Szegényházakba, árvaházakba a lányait is rendszerint magával vitte, hogy kialakuljon bennük a segíteni akarás, a részvét érzése.

 A belga uralkodó család igaz fiatal dinasztia volt, mégis nagyon jól értett a dinasztikus kapcsolatokon alapuló házasságok megkötéséhez. Ezek mind nagyon előnyösek voltak, de többnyire érzelmek nélküli és boldogtalan házasságok. Viszont minden nagy uralkodó családban jelen voltak, így Stefániának nem akármilyen rokonsága volt. Többek között nagy nagynénje volt Viktória királynő, aki Anglia trónján 63 évig uralkodott. Valamint az a Sarolta, aki Habsburg Miksa felesége lett, így főhercegné és Mexikó császárnéja. Szomorú sors az övék, Sarolta sosem heverte ki férje kivégzését, „tudata többé nem is tisztult fel.”

 Fontosnak véltem említést tenni Stefánia gyermekkoráról és családjáról, családi kapcsolatairól, mert hihetetlen gyorsasággal rajzolódik ki egy óriási családfa, ami azt mutatja, hogy egész Európa rokonságban áll egymással… Nekem viszont más is feltűnik, a kódolt boldogtalanság. Sok könyvnyi tapasztalatom azt mutatja, hogy azok, akik uralkodó családba születnek, egyszerűen képtelenek az egyszerű boldogságra. Már csak a kényszer szülte, előre eltervezett házasítások végett is. De erre az idősebb generáció mindig azt mondta, „majd összeszoknak és megszeretik egymást”. Végül is, lehet volt ilyen is.

 Stefánia egész gyerekkorát tanulással töltötte. Kertet gondoztak, állatokkal foglalkoztak, lovagolt. Elfogadta, hogy ez a kötelessége. Szorgalmas volt. De nehezen viselte a nevelőktől rájuk rótt büntetést. Így ment ez egészen 16 éves koráig, amikor 1880. március 5-én csak úgy betoppant Habsburg-Lotharingiai Rudolf, aki háztűznézőbe érkezett, majd közölte házasulási szándékait. Mit tudott az életről egy 16 éves lány? Igazándiból semmit. Mit tudott vajon Rudolfról? Azon kívül, hogy egy óriási birodalom koronahercege, nősülni akar, és Rudolfnak hívják, semmi többet. De persze ez visszafelé is igaz volt. A szülők szépen leültek megbeszélték a dolgokat, és Stefániának tulajdonképp semmi beleszólása nem volt, mert mekkora megtiszteltetés ez, meg amúgy is, a Habsburg család trónörökösét csak úgy kikosarazni nem lehet… Az eljegyzés és az esküvő előtt csak néhányszor találkoztak, így nyugodtan mondható, hogy 1881. május 10-én két idegen állt az oltár elé, és mondta ki a boldogító igent… A hosszadalmas esküvői ceremóniát, egy csalódással járó nászút követett Laxenburgban. Ezután pedig kezdetét vette a véget nem érő utazások időszaka, a kötelező megjelenések. A trónörökös pár beutazta az egész birodalmat. Próbálták megismerni a népeket, vagy idegen országok uralkodóit megnyerni a birodalom javára. Menthetetlenül belekerültek a nagy gépezetbe, ami lassan őröl, és viszi a monarchiát egy úton. Stefánia valahogy úgy fogalmazott, hogy jó szövetségesek lettek ők ketten, és a hivatalos dolgokban jól együtt tudtak működni. És sikeresek voltak, kedvelték őket az egyszerű emberek. Inkább valamiféle baráti kapcsolat féleség alakulhatott közöttük, de szerelem semmi esetre sem. Olyan szinten Rudolf soha nem foglalkozott vele. Megnősült, mert meg kellett nősülnie. Az igazi magánéletükről viszonylag keveset ír Stefánia, talán azért, mert nem volt túl sok nekik. Érzelmi közeledés a terhesség időszakában alakulgatott, de Rudolf mélységesen csalódott volt, amikor 1883-ban leány gyermekük született, és nem az ifjú trónörökös. Ez indította meg az igazi elhidegülés útját.

„Stefánia éretlen bakfis volt, amikor a hatalmi-családi érdekek kijelölték házastársát. A felnőtté válás forradalmát már nem szülei ellenében, hanem a férjével szemben vívta meg. Sorsuk reménytelenségét kevés tény jelezheti pontosabban, mint az, hogy ezt Rudolf valószínűleg észre sem vette.”

Kiadói ajánlás

Sok mindennel kellett szembenéznie a bécsi udvarban Stefániának. Nem tartották őt sem szépnek, sem okosnak, és nem igazán volt közkedvelt sem. Anyósa, Erzsébet császárné, pont úgy bánt vele, ahogy annak idején vele Zsófia. Így voltaképp a történelem csak ismétli önmagát. A birodalmi gépezet szépen őröli tovább az embereket. De az élet nem áll meg, nem változik, és a szokások sem. A lelkivilággal senki sem törődik. A nőiességet megélni sem tudta igazán Stefánia, a felnőtté válás útját is egyedül tette meg, nem volt mellette senki, aki ebben társa lett volna. Rudolfnak rengeteg teendője volt, a sok utazás, az állandó katonai szemlék, a vadászatok, az éjszakázás, a nők. Ahogy olvastam a könyvet, a sok-sok tájleírás, város látogatások, a különböző népek leírása közben egyszer csak arra jöttem rá, hogy a házasság utolsó időszakában alig találkoztak egymással. Ez a felismerés megdöbbentő volt. A levelezés meghittségéből arra is lehetett volna következtetni, hogy két szerelmesről van szó. Pedig tudjuk, hogy nem. Arra is rájöttem, hogy a szeretőkről is keveset tudott. Tudta, hogy van, illetve vannak, de nem tudta ellenük felvenni a versenyt, és a végső elszámolásnál ezt fölrótták neki, mint bűnt. Vétke: nem volt jó felesége Rudolfnak. Nehéz is úgy jó feleségnek, illetve házastársnak lenni, ha a 8 év alatt nem is ismerik meg egymást igazán, nem töltenek együtt a kötelezőn kívül időt. Viszont Stefánia mindig látta a jeleket, hogy Rudolf nincs jól, sőt folyamatosan romlik az állapota, és el is ment Ferenc Józsefhez beszélni erről, de nem járt sikerrel, és néhány hónap múlva, Rudolf nem jelenik meg azon a bizonyos vacsorán, és másnap jön a hír: A trónörökös halott.

„A kortársak emlékei szerint az igazi megrendülést számára nem Rudolf elvesztése, hanem halálának a módja okozta. Részegen végzett előbb a szeretőjével (ez valójában gyilkosság), majd magával – mindennek egy majdnem császárné szemszögéből volt valami végletesen alantas, kispolgári, méltatlan karaktere.”

Kiadói ajánlás

Számomra Stefánia is egy rejtély maradt. Elolvastam, gondolkoztam rajta, és levonva a végső konklúziót, egy életen át fájlalta, hogy nem lett császárné. Hiszen ott állt a kapujában. Egy életen át fájlalta, hogy tőle senki meg sem kérdezte, hogy mit érez? Hogy van? Egy életen át hordozta magával azt a jelzőt, hogy bűnös Rudolf halála miatt. Keresztként cipelte. Pedig az igazság az, de mi az igazság? Ez volt Stefánia igazsága. 46 évvel a történtek után tollat fogni, igazándiból önmaga felé volt elégtétel. Bátorság. Hiszen hol volt akkor már a Habsburg birodalom? Hol volt már a család? 46 évvel Mayerling tragédiája után még egy lélek nyugodtabb lett.