„Nem voltam bűnös.” Brunhilde Pomsel, a náci párt utolsó tagjának vallomásai

„Az egész egy kicsit vegyes érzésekkel töltött el.De akkor én ezt az egészet nem vettem komolyan. Az ilyen dolgok teljesen hidegen hagytak. Fiatal, szerelmes lány voltam. Nekem az volt a fontos. És ez az egész már olyan régen történt. Már bele sem tudom képzelni magam abba a helyzetbe. Akkor ez az egész egyszerű volt, az ember csak úgy belesodródott.” – Brunhilde Pomsel  

Brunhilde Pomsel

70 év hallgatás. Emberéletnyi idő. Történelmi korokat átívelő csönd. Brunhilde Pomsel, aki 70 év után, 103 évesen tárta a világ elé, milyen volt testközelből, a tűz mellől, mégis búra alatt, elfordított fejjel „nézni”, hogyan irányítják a hatalmasok játszmáját, a több milliós ember áldozatokat követelő II. világháborút. Fogadjátok szeretettel Brunhilde Pomsel, és Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam című könyvét.  

Nagyon nehezen kezdtem neki könyvrecenziót írni Frau Pomsel emlékei, valamint Hansen kiegészítései, és egész világot érintő kritikája után. Egyfelől még mindig a könyv hatása alatt vagyok, másfelől pedig nehéz egy ilyen témában úgy írni, hogy az aranyközépúton maradjon az ember. Mindenesetre próbálkozom.

A könyv mindössze 274 oldal, és kettő nagy részre oszlik. Az első fele Brunhilde Pomsel visszaemlékezései, míg a másik fele Thore D. Hansen írása, amely a továbbiakban egy nagyon erős bírálat a jelen kormányai felé. A legnagyobb “sikert” az Amerikai Egyesült Államok, és annak 45. elnöke, Donald Trump aratta. Méltatva lett Törökország és az Erdogan rendszer, Lengyelország, Magyarország, és persze Németország is. Éles kritika, egy figyelem felkeltés, sőt ha tehetné, inkább “tele ordítaná” a világot,  “Emberek figyelem a történelem készül megismételni önmagát!!” Az üldöztetés is több oldalnyi teret kapott, párhuzamba állítva a zsidó üldözést és jelen korunk migrációs kérdését. 

Ahogy Hansen által irt részt olvastam többször megálltam, gondolkodtam, óhatatlanul összehasonlítottam a múltat és a jelent, számot vetettem saját magammal. Egy ideig azt éreztem, hogy a világ szerinte kétféle típusra oszlik, a szemüket becsukó, vakon, apolitikusként éldegélő Brunhilde Pomselekre, és jobboldali, radikális, populista Goebbelsekre. Eszerint nyilván én Pomsel vagyok. Becsukott szemű, fejét elfordító, apolitikus, aki a saját maga boldogulásával vagyok elfoglalva, azért mert előbbre valónak tartom, hogy a családom és én az adottságainkhoz mérten jól éljünk. Így ugye kevesebb figyelmet fordítok a közjó irányába. Vagy valami ilyesmi. De, hogy így mondjam nézzünk szembe a tényekkel, az emberek túlnyomó része ilyen. Bekapcsoljuk a televíziót, megnézzük a híreket, elszörnyülködünk, együtt érzünk, de aztán tovább lépünk. De ez nem jelenti azt, hogy rossz emberek lennénk. Pomsel is ilyen volt. Becsukta a szemét, nem akarta igazán tudni mi is folyik körülötte, nála a túlélési ösztön ebben a formában nyilvánult meg. Az elzárkózásban, de nem volt rossz ember, volt benne együttérzés. És ki is mondta a könyvben, miután Hitler hatalomra került már mindegy volt, nem lehetett tenni semmit. Egyszerűen belenyugodott ebbe és kész. Bele sodródott ebbe az egészbe, anélkül, hogy akarta volna. Szigorúan az én véleményem szerint, ott ült a tűz mellett ugyan, elvégezte, amit rábíztak, de nem volt náci, nem volt rossz ember. Nem érezte magáénak ezt az eszmét, ott ült, de kívülálló maradt. 

„Egyszerűen már-már elit dolog volt. Ezért is volt egész jó ott dolgozni. Minden kellemes volt, jól éreztem magam. Körülöttem jól öltözött emberek, barátságos emberek. Igen, ilyen voltam akkoriban még, ilyen ostoba, ennyire számítottak a nekem a külsőségek.”

Brunhilde Pomsel

Hihetetlen olvasmány, mintha két külön könyvet olvastam volna. Hiszen Brunhilde Pomsel kifejezése is megdöbbentő, hogy olyan egyszerűen fogalmaz, akkor az volt az élethelyzet, a “normális”. Olyan „ez van és kész”. Felkelt bejárt dolgozni, jól keresett, divatosan öltözött. Az első berlini bombázásokig nem is érzékeltek semmit sem a háborúból, ugyan folyamatosan romlott a helyzet, bezártak a boltok, a zsidó származásúak vagy elmenekültek, vagy elhurcolták őket, és egyre erősödött minden, jöttek a jelentések, készültek a statisztikák. De Brunhilde képes volt ezeken kívül helyezni önmagát. Már csak azért is, mert rendkívül naiv volt, és a hangsúly számára teljesen másra tevődött. A külsőségekre. De ezt ő maga is bevallotta. Az elzárkózást választotta. A fej elfordítást. 

 De ki volt Brunhilde Pomsel? Egy egyszerű, de sok gyermekes berlini családból származó gyors – és gépírónő, akinek 4 öccse volt, és édesapja harcolt az első világháborúban. Elmondása szerint a háború után egy nehéz, nélkülözéssel teli időszak következett. Ez vezetett oda, hogy korán dolgozni kezdett, és ez vezérelte, hogy mindig csak előre, és mindig csak fölfelé haladjon. Mondhatni a maga korában sokra vitte. Manapság azt mondanánk róla, karrierista volt. Hidegen hagyták a körülmények, és a saját jólétével foglalkozott, azzal, hogy anyagilag és a munkában előbbre jusson. Egyidejűleg gyorsíróként dolgozott egy zsidó ügyvédnek, valamint gépírónőként egy jobboldali nacionalistának is. Majd 1933-ban titkárnői állást szerzett a Harmadik Birodalom egyik rádiójánál, de ehhez az kellett, hogy belépjen a náci pártba. Elmondása szerint nem akart, de ahhoz, hogy dolgozni tudjon, egyszerűen muszáj volt. Egyik barátjának ajánlására 1942-ben áthelyezték a Harmadik Birodalom Információs- és Propagandaminisztériumához, ahol Goebbels alatt gyorsíróként dolgozott a háború végéig. A berlini csatát követően a szovjetek 5 éves börtönre ítélték. Nos, ő volt Brunhilde Pomsel, akit ritka hosszú élettel ajándékozott meg sors. 106 évesen hunyt el. 

Hogy én mit gondolok? Ismerjük a történelmet. Tudjuk, de nem tapasztaltuk, hogy milyen az amikor egy igazi véresszájú diktátor áll egy rendszer élén, aki egy általa felépített eszmerendszert bármi áron meg akar valósítani. De a mai generációnak már okosabbnak kell lennie. Hiszen tudjuk jól, hogy az okos ember más hibájából is tanul, de azt ostoba a sajátjából sem. De ha valóban afféle haladunk, amit Hansen állít, hogy a történelem készül megismételni önmagát, mert a jelek arra utalnak, akkor joggal felmerül a kérdés, hogy az emberiség kinek a hibájából tanuljon? Hiszen generációk óta, vagy évszázadok, ezredek óta, nem vagyunk képesek tanulni a történelemből. Időről időre jöttek a háborúk. Ha a világ első háborújából tanultunk volna, akkor azóta békességben kellene élni a világban. De az emberiség nem ilyen. Mióta ember él a földön azóta létezik a gyarlóság. Mióta ember él a földön azóta létezik a hatalomvágy. Mióta ember él a földön azóta mindig voltak üldözők és üldözöttek. Mióta ember él a földön azóta mindig voltak elnyomók és elnyomottak. Mióta ember él a földön mindig voltak győztesek és vesztesek. Mióta ember él a földön mindig voltak Brunhilde Pomselek és Goebbelsek. Mióta ember él a földön mindig voltak olyanok, akik szembe szálltak a zsarnoksággal és képesek voltak megdönteni azt. Mióta ember él a földön képes arra, hogy tudatára ébredjen. Mióta ember él a földön képes romba dönteni a világot, majd hamvadó porain ujjá építeni. Mióta ember él a földön, hát igen azóta minden más…