Az írók köztünk élnek és te vagy az egyik

Írótanfolyam kezdőknek

Nem tudom pontosan meghatározni, mikor és hogyan kezdődött, mert az, hogy ott ültem Zsiga Henrik Magyar Íróképző által szervezett előadásán, csupán a legvégső okozat. Az írótanfolyamon való részvételemet megelőzte ugyanis számos kisebb és nagyobb állomás, melyek során hatalmas motivációval vagy épp ellenkezőleg, lesújtó reményvesztettséggel szembesülve igyekeztem kiigazodni az esetleges íróvá válásom keszekusza ösvényein. Hála ennek a blognak és számos, magyar íróval fenntartott sikeres munkakapcsolatnak, nagyon sok könyv fordult meg a kezemben, nagyon sok érzelmes, elgondolkodtató, könnyed vagy kevésbé könnyed történetet volt szerencsém olvasni, és miközben más szerzők írásait lapozgattam és tettem gondolatvilágom részévé, mindvégig halkan a fülembe duruzsolt az az írói énem, aki régóta meg akarja mutatni magát.

Ugyan miért is vágnék bele? Miért is ne?

Ott ültem tehát a tanfolyamon, az a bizonyos írói én ezúttal azonban némán gubbasztott. Ritkán fordul elő ilyen. Henrik sejthetett valamit, hiszen két napon keresztül azon fáradozott, hogy végre megszólaltassa, és nem csak a bennem élőt, hanem azt a közel harmincat, akik közül jelen voltak bátrabbak és az enyémhez hasonlók. Henrik szándéka olyannyira célba ért, hogy a tanfolyam végére én már leadtam jelentkezésemet a haladóknak szánt intenzív előadássorozatra is.

De mi is történt, ami ennyire magabiztossá tett, legalábbis a folytatásban való részvételt illetően? Nos, először is, kell egy nagyon jó családi és baráti közeg, amely óriási elfogultsággal van irántam, és amely rendíthetetlenül hisz bennem. Szóval kellenek ők, és közülük egy ember, aki meglepetésszerűen beírat a tanfolyamra. Azért is van szükség ilyen önjáró családtagokra, mert a kezdő írók nagy része olyan súlyos önbecsülési válságban van, hogy még azt sem hiszi el magáról, hogy helye lehet egy ilyen tanfolyamon. Pedig miért is ne lehetne? Sőt, kezdő írói státusz sem feltétel, nem kell, hogy legyen a fiók mélyén egy kész kézirat vagy ötlet. Különösebb érdeklődés sem kell az írás iránt. Henrik ugyanis nem csak az írásról vagy a könyvkiadásról beszél. Amit én ebben a két napban megtapasztaltam, az egy sokkal magasabb szint, ahonnan lenézve egy teljesen új aspektusból szemlélhetjük a magyar könyvpiac, a kortárs magyar irodalom és az írás mellett, illetve ezeken keresztül önmagunkat is. Tette mindezt hiteles példákkal szemléltetve. Olyan ma ismert írók íróvá válásának folyamatát ismerhettük meg, mint Bódi Attila, akinek a Lázadni veletek akartam c. könyvéről mi is írtunk, illetve Pap Éva, akinek az És újra felkel a nap c. könyvének borítóján helyet kapott a blogunk. Szívmelengető találkozások részese lehettem tehát e két napban.

De mégis hogyan?

A tanfolyam két szál összefonódása által lett egy egész. Az egyik szál az objektív, leíró, ami önmagában semmi érdekeset vagy kecsegtetőt nem ígér. A könyvkiadás menete, a könyvpiac dinamikája, állapota, az írás folyamata, amit a kiadók mindegyike megkövetel és a többi.

De Henrik ezt a szálat egy ennél sokkal izgalmasabbal díszítette. Megmutatta az írás művészetét. Rámutatott arra, hogy

írni valódi elköteleződés és felelősségvállalás, és csak valós motiváció nyújthat termékeny táptalajt az írói ötletekből sarjadó történeteknek.

Saját írói, szerkesztői és kiadóvezetői tapasztalatai által rávezetett minket, hogy az írásnak van egy sajátos pszichológiája, melynek célja és eredménye, hogy élettörténetünk, vízióink, tapasztalataink írott szó formájában jelenjenek meg és jussanak el emberek százaihoz, ezreihez. Az író tehát nem kis feladatot vállal, zászlajára tűzi a világ jobbá tételét, fontos társadalmi kérdéseket feszeget, mély érzelmeket tár fel, titkokat oszt meg, sebeket szakít fel és gyógymódokat kínál.

Az író olyan művész, aki festő és zeneszerző is egyben, ám akinek nincs egyéb eszköz a kezében, csak az anyanyelve, azzal kell új világokat, érzéseket, érzelmeket, hangulatokat olvasói elé tárnia. Az író tudós is, hiszen mesteri szinten kell űznie a helyesírást, a stilisztikát, pontosan ismernie kell – témától függően – a történelmi, társadalomtörténeti, filozófiai, pszichológiai hátteret. Mindezeken túl pedig tekintettel kell lennie az olvasóira, ismeretlenül is meg kell bíznia bennük. Az író tehát jó vezető is, aki hisz az olvasók kompetenciájában és megfelelő ítélőképességében, és ezek mentén kalauzolja őket végig saját eszmerendszerében.

Nem tűnik egyszerűnek, de pont ebben rejlik az írás zsenialitása, nemessége, egyedisége. Henrik többször is nekünk szegezte a kérdést a tanfolyam során, hogy most már kellőképpen reményvesztettek vagyunk-e. Ám minél nehezebbnek és minél átláthatatlanabbnak tűnt az egész, annál inkább részévé akartam válni, annál inkább éreztem magamban az egyre erősödő vágyat, hogy egyszer majd én is a kezemben tarthassam a saját könyvemet.

És utána?

Nincs utána semmi egyéb, mint ami előtte volt: kérdések százai és örök igény arra, hogy még jobb és jobb legyek. Állandó kétkedés, hogy valóban jó-e, amit csinálok. Sikerek és kudarcok, ötletek és nihil, határozottság és bizonytalankodás. Mint mindig, csak ezúttal már én magam is elhiszem, hogy képes vagyok rá. Ha eddig csak a családom látta bennem a lehetőséget, most már én is látom saját magamban. Innentől kezdve pedig teljesen más az egész. Az írói énem immár nem csak halk megfigyelő, hanem egyre hangosabb tanácsadó. Ébredezik, álmából felkeltve még kicsit kótyagos, de már konkrét tervei vannak a napra. És nem csak tervez, már cselekedni is mer.

A haladó tanfolyamra novellával kell készülni.

Én már megírtam.

És te?

(A poszt nem reklámcélból született, a blog nem áll együttműködésben a Magyar Íróképzővel. Az írás személyes tapasztalatokon alapul, így célja nem az agitálás, hanem az élménymegosztás)