Én, a 404-es

Arthur Koestler – Sötétség délben

Értékes kötetre tettem szert, miután a könyvtárban bóklászva megakadt a szemem egy borítón. Minden bizonnyal azért vonzotta a tekintetemet, mert valósággal megszántam, olyannyira semmilyen volt. Vagy azért, mert arra számítottam, hogy egy kódrendszert sejtető, rejtvényszerű kép, valamint a piros és a fekete színek ütős kontrasztja csakis valami olyasmit adhat, amit nehezen teszek zsebre, de ha sikerül, egy életre hálás leszek a nagy találkozásért. Nos, végül az utóbbi lehetőség nyert, habár nem tagadom, megküzdöttem ezért a keserves győzelemért.

A könyv érdekessége, hogy nem sokadik, javított, újragondolt fordításról van szó, hanem a legeredetibbről. Magyarországon 1988-ban kapott szabad utat a budapesti születésű és rendkívüli életutat bejáró Koestler regénye, ám akkoriban még csak Daphne Hardy angol fordításának magyar nyelvű lenyomata volt elérhető a hazai olvasók számára. Ez a 2019-ben kiadott változat – ami alapján ajánlónk készült – egy 2015-ös könyvtári kutatómunka eredménye, mely során Matthias Weßel egyetemi hallgató rábukkant az eredeti, 1940-ben írt német nyelvű kéziratra. A magyar fordításért Mesés Pétert illeti az elismerés.

A „grammatikai fikció” evolúciója

Nyikolaj Szalmanovics Rubasov a 404-es számú cellában fel-alá járkál az ablak és az ajtó közötti hat és fél méteres szakaszon és közben imaként mormolja múltjának feloldozást váró passzusait. A feloldozást azonban nem az államügyésztől vagy a legmagasabb szinten ülő elvtársaktól várja, hiszen Rubasov rendíthetetlenül hisz abban, hogy minden, amit tett, amit mondott, tökéletes összhangban volt a rendszer elveivel. Ezek az elvek az 1930-as évek Szovjetuniójában nem csak azonosak voltak Rubasov meggyőződésével, de Rubasov maga volt a cári Oroszország megdöntése utáni időszak ideológiai felépítményének legszilárdabb alapköve. Mostanra azonban ellenséges elemmé vált. Lassan bontja le hagymahéjait a nép érdekeiért tevékenykedő racionalista pártkatona, és válik a szemünk láttára megrögzött individualistává.

Rubasov a forradalom idején előszeretettel alkalmazott kopogtatás módszerével teremt kapcsolatot falszomszédaival. Amikor nem „beszélget” épp, papírra veti elmélkedését a párt és a párt alkotta környezet káros változásairól, az azokhoz való viszonyulásáról, az emberiség fejlődésének szükségszerű mechanizmusáról, a becsületesség definiálásáról, az igazságosság ismérveiről. Rubasov szélsőséges intenzitással megy át bizonyos változásokon. Hol egészen felkapják tajtékozó és ellenálló gondolatok hullámai, hol az óceán fenekére lökik és ránehezednek.

Mindeközben fogfájással is küzd. Ez a fájdalom úgy hasít belé és úgy múlik el szinte észrevételen, ahogy ő maga vív „grammatikai fikciójával”, azaz saját énjével. Életre kelt benne valami, ami nem hagyja. Először elviselhető, sőt, szinte észrevétlen, ám szép fokozatosan fölé kerekedik, míg nem hatalmas tályogot üt Rubasov elméjén. Ahogy a rossz fog kínozza a testet, úgy kínozza Rubasovot a fel-felébredő, ám vakságra ítélt lelkiismerete.

A cselekmény tekintetében ne legyenek nagy elvárásaink, hiszen a regény vázát Rubasov két énjének csatája adja. Kellő történelmi háttérismeret nélkül döcögős az olvasás, amivel kapcsolatban itt és most be kell vallanom, sokszor kellett segítségül hívnom a történelemkönyveket, a leírások ugyanis semmi konkrétat nem említenek. Egyértelmű vagy kevésbé egyértelmű utalásokat ugyan találhatunk a lapokon, de sem a helyszíneket, sem a „közös ismerősöket” nem nevezi nevén az író (bár a „kis, fekete bajuszos paprikajancsi” minden kétséget kizáróan sokat sejtető személyleírás).

Lélektani hullámvasút

A kezdetektől fogva ismerős volt Rubasov elvtárs karaktere. Biztos voltam benne, hogy nem olvastam korábban ezt a könyvet, úgyhogy nem ismétlésről volt szó. Nagyjából akkor esett le a tantusz, amikor Rubasov és Ivanov először álltak szemtől szembe egymással. Ő Raszkolnyikov és Rudolf Lang fonákja. Raszkolnyikov Dosztojevszkij keservesen bűnhődő főhőse, aki romantikus egyetemistából válik logikai érvekkel operáló gyilkossá, miközben a lelkiismerete marcangolja. Rudolf Langot Robert Merle alkotta meg a Mesterségem a halál című könyvében, aki ugyanazt az ideológiai elhivatottságot és meggyőződöttséget tárja elénk, amit Koestler, csupán a helyszín és az ember fölé tornyosuló eszmerendszer más, bár kétség kívül, rokonságban állnak egymással.

Az író a totalitárius berendezkedés éles kritikájának sajátos eszközét választotta azzal, hogy a matematikai, szigorúan logikai érvekkel alátámasztott szemléletet és gyakorlatot ellentétbe állítja ugyanannak az ideológiának a morális megközelítésével. Koestler Rubasov sorsával bizonyítja, hogy a rendszerben uralkodó morális nihil milyen mértékű logikátlanságot szül. Hogy az ember eszközzé degradálása csupán koholt vádakkal magyarázható célokat tud szolgálni. Bár Koestler maga is szimpatizált a kommunizmussal, a diktatúrát mélységesen elítélte. (kép: Arthur Koestler budapesti szobra, forrás: wikipédia)

Én és a könyv

A regény nagyon jól hozza az orosz realizmusra oly jellemző tipródó karaktert, hisz Koestler sok időt töltött a Szovjetunióban, így minden bizonnyal nagy hatással volt rá az orosz irodalom. A filozófia, pszichológia, szociológia és államelméletek sajátos egyvelege nagyon tömény keveréket alkot a könyvben, mely valódi lélektúrára hívja az olvasót. Betekintést nyerhettem egy, a forradalmi gépezet kulcsfontosságú elemének eszmefuttatásaiba, gondolatainak legmélyére, tetteinek legerősebb mozgatórugói közé. Elképzeltem, ahogy kattog a hatalmas szerkezet, és ahogy Rubasov a maga apró termetével csavarként rögzíti a hajtórudat, biztosítva ezzel az egész ziháló acélóriás működését. Hogy Rubasov utolsó sétáját ilyen intenzitással át tudtam élni, nagyon jó írói gyakorlatra enged következtetni. Rubasov érzései, lábainak megrogyása az én érzéseim és tehetetlenségem volt. A cellaajtókon dübörgő öklök az én szívverésem visszhangjai voltak. Az egész regényen végigküzdöttem magam, akárcsak Rubasov a vallomástételek során, és a végén én is ott ültem a priccsen Rubasovval. Illetve az ő árnyékával. Borzasztó, ugyanakkor fenomenális élmény volt.

Bár sokszor meginogtam és elfáradtam az olvasás során, valami mindig tovább űzött, egyre beljebb Rubasov lelkivilágába és gondolatai közé. Ez az a valami, ami egy könyvet nem csupán olvashatóvá, de letehetetlenné tesz. Ha azt mondanám, hogy tanulságos, elvenném a regény élét. Ez fejbe vág, és otthagy a sötét alagsorban, a betonon fekve.

Ha most kezded el vagy kezded újra a rendszeres olvasást, ne ezzel indíts! Ha valami kellemes, sziporkázó, langyos regényre vágysz, ne ezt emeld le a polcról! Minden más esetben jó választás lesz. Én mindenképp ajánlom.